hacuka-napló k a t á v a l (10)

kánikula van, hát mi ihletne, ha nem ez?! egyszerűen nem tud az ember gyereke másra gondolni, csak és kizárólag arra, hogy bármennyire is azt vártam, hogy nyári rucikban rombolhatok majd végig a városon, most ahhoz képest egész álló nap egy szál bugyiban tombolok az ötödiken. remélem ettől az egyetlen hosszú, többszörösen összetett mondattól mindenki már jól leizzadt, mert háromszor olvastam el én is, hogy helyes legyen.

szóval: megihletett a hőség. meg a hőség és az öltözködés halmazának a metszete. mert hát bármiről is legyen szó, annak biztosan van valahol egy halovány közöse az öltözködéssel. ennek meg ugyebár főleg, mindannak ellenére is, hogy az össz outfit: a bugyi. persze hát elgondolkodtatott ez is, hiszen amennyire ledobunk magunkról mindent, hogy ne forrjon fel minden szervünk a vastag rétegek alatt, valójában olykor ugyanannyira vágyunk legalább csak egy halovány lepelre, ami véd. nem, nem fogom azt írni, hogy ápol és eltakar, mert azonnal érzem benne azt a negatív kicsengést, hogy valami olyat kell eltakarni, amit jajj, nagyon el kell. nem. ez nem testi dolog. ez valami olyan, mint amikor kilóg a lábfejünk a takaró alól - nem esik jól. mintha a védelmi hálónkon egyszer csak rés keletkezne, ki-be járnának rajta a rossz manók és mi nem tudnánk velük mit kezdeni.

szóval ahogy behúzom a lábam a takaró alá a Nap felszínéhez hasonlóan fantasztikus hőmérsékletű, ötödik emeleti kislakásban, úgy húzok valamit szépen fokozatosan a bugyi, meg a melltartó fölé. igen: valahol ápol. puha öleléssel melenget egy belső kisgyermeket. igen: valahol eltakar. éppen úgy, ott és annyit, amennyit kell. mert minek romboljak végig a városon egy szál kisbugyiban, ha Hacuka-rucikban is lehet.

most már úgyis tudjátok mi következik: a divat nem vész el, csak újrahasznosul.