hacuka-napló k a t á v a l (15)

lassan ismét nem kívánjuk a virágosat, a gyümölcsöset, a nyári neon-színekre is már csak a nosztalgia miatt tekintünk. ahogy a dinnye helyét a szőlő, úgy váltja fel az üde szivárványt a természet színvilága. hirtelen magunkon kezdjük viselni a fák minden levelét, öltöztetnek minket a költöző madarak. egy rozsdás, kopott vaskályha idilli csöndje bújik a gardróbunkba. mintha kicsit minden ruhadarab egyre súlyosabb lenne. az egymásra halmozódó rétegek közül kiszorul a levegő, egyre szorosabban simul pólóra a kiskabát.

ahogyan este egyre sűrűbben forró teával kucorodok a sarokba, puha plédet tekerek magam köré. reggel is szívesen indulnék útnak puha plédbe csavarva. de a józan ész azt súgja, válasszak inkább egy sálat: akkora mint egy pléd, de mégsem hívjuk annak. mondanám, hogy ápol és eltakar, de erre egy percig sincsen szükség. melegítsen! arra annál inkább. védjen - arra is. Hogy amikor nem tudom hogy most nyári-őszi vagy már inkább téli-őszi nap van, akkor kiigazítson. Hogy bármit viselek is: legyen az a nyárból még megkívánt fürdőruha, vagy a télre sóvárgó garbó, valami puha védjen. talán minden puha sálunkkal és pulcsinkkal a természethez nyúlunk vissza: puha avaron sétálni ilyen élmény - betakarózni egy plédnyi sálba. “magába-forduló tökéletesség”